SZFE és Tarkovszkij csepűrágója

A Színház és Filmművészeti Egyetem oktatóinak és hallgatóinak mostani akciói hatására elgondolkodtam azon, hogy az intézményből kikerültek az utóbbi egy-két évtized során milyen magyar film- és színházi életet formáltak. Mindez egy régi kedvencemet idézte fel, Tarkovszkij 1966-os kultuszfilmjét, a XV. századi Oroszországban játszódó Andrej Rubljov-ot.

A film második epizódjának címadója a „csepűrágó”, aki nagy tehetséggel szórakoztatja az egyszerű emberekből álló közönségét, szinte levegővétel nélkül, szökdécselve, kézen járva adja elő mondókáját. Amit azonban előad, az gusztustalanul obszcén és alpári humor, a földesúr szexuális életét illusztráló produkció. De hamar előkerül néhány fogdmeg, akik megragadják egyik és másik kezét és a korra jellemző kegyetlenséggel a csepűrágót nekirántják egy álló fa törzsének, majd az ájult embert magukkal viszik a börtönbe. Ennél a képsornál jelentették ki feleségem és szelíd gyermekeim egyszer, hogy ezt a borzalmat nem nézik tovább, kapcsoljam le a videót. Pedig itt válik érdekessé a kérdés, hogy Tarkovszkij vajon érezteti-e szimpátiáját a „művész”, a csepűrágó irányába. Bizton állíthatom: nem. Döbbenetes az a részvétlenség, ahogy az elhurcolását bemutatja.

Minderről a Színház és Filmművészeti Egyetem hallgatói és oktatói azért jutnak eszembe, mert az utóbbi évtizedekben elegem lett tehetséges színészek és tehetséges rendezők ócska, érték nélküli, vagy éppen értékeket nevetségessé tevő előadásaiból, filmjeiből. Nekem az egész világuk ugyanolyan szennyesnek tűnik, mint a filmbéli csepűrágó alantas szórakoztatása.

Ez az az egyetem, korábban főiskola, ahol film- és színházművészetünknek azok az elsöpörhetetlennek tűnő tekintélyei végeztek, akiknek „alkotásaiból”, „alakításaiból” árad a defetizmus, cinizmus, perverzió, blaszfémia, a vulgáris, immorális szellem, a katarzis hiánya. Sokkal durvább, ha mindezt magyarul megnevezem: akik ünneprontók, akiknek semmi sem szent, akik nem mennek a szomszédba nemi elferdülésért, akik a közönséges, trágár beszédet, mint követendőt tárják az emberek elé, akik számára nincsen erkölcs, erkölcsi tanulság, és azzal áltatják az embereket, hogy nincsenek, nem léteznek lelki-szellemi értékek.

Pedig nincs olyan, hogy „csak művészet”, „csak szakma”, értékek nélkül. Aki azt hiszi, hogy elhagyhatja a „begyöpösödött” értékeket, ezzel önmagában is egy másik értékre tanít: akár a gonosz dolgokra vagy akár a nihilizmusra. Aki azt állítja, hogy nincs is olyan, hogy „érték”, az hazudik, megtéveszt és csal. A posztmodern dekonstrukció sem tudja az értékektől megkopaszítani a valóságot.

Miért kellene az államnak, s rajta keresztül nekem, mint adófizető állampolgárnak egy ilyen szellemű társaságot fenntartani? Nekem nem jelentene kulturális elszegényedést, ha ők kompletten eltűnnének és kikerülnének a magyar kulturális életből. Korántsem akarom „eltaposni”, sőt még földönfutóvá tenni sem őket, emberek ők is. De hogy a mi államuk mindazért, amit művelnek, még fizessen is nekik? Azt már nem.

Azért tovább is megyek és itt véleményemmel nem vagyok egyedül: Nemcsak az lenne jó, ha ilyen tanárok nem képeznének hallgatókat, hanem az, hogy az ilyen emberek ne kapjanak lehetőséget a magyar kulturális közélet formálására. Tehát jó lenne, ha nemcsak az állami képzés állásaiból kellene távozniuk, hanem meg lehetne akadályozni, hogy ők bármilyen más szerveződésben bárminemű állami akkreditációt elnyerjenek. Akkreditáció birtokában ugyanis a képzésükről papírt – oklevelet, bizonyítványt – adhatnának, és ismét ők maradhatnának valamennyire a film- és színházművészeti képzések felkent nagyságai. Márpedig biztosan ott áll már a sarkon az a nagyon gazdag bácsi, aki a magyar kulturális és civil élet minden porcikájában próbálja betegesen liberális eszméit elültetni, nagyon sok pénzt költve erre. És ennek a gárdának is már bizonyára a hóna alá nyúlt. Pedig jó lenne végre blokkolni ennek a gazdag bácsinak az amőba-szerű terjeszkedését a világban, pláne Magyarországon.

Tarkovszkij e filmjében, „A harang” című zárófejezetben később, tíz év börtön után újra előkerül a csepűrágó, ekkor már csupán mint egy indulatos bohóc. De nincs változás: feláll a saját maga által kreált pódiumra és ott egy bögréből iszik, eközben leesik róla a gatya, a körülálló bámészkodók pedig röhögnek az otromba poénon. Itt már egyértelmű Tarkovszkij lesújtó véleménye, amint az korábban már halkan el is hangzik a filmben: „Az Isten papot adott, az ördög csepűrágót”.

Deres Simon

Szólj hozzá!